Akartam még egy utolsó bejegyzést írni Amerikából, ilyen záró „jellegűt”, aztán annyira gyorsan elment az a pár nap a nagy-nagy verseny után, hogy végül elmaradt. Így most kerül sor e bejegyzés publikálására, miután most már (pár nappal) több, mint egy hete otthon vagyok. Meg ugye úgyis mindenkinek az az első kérdése ilyenkor, hogy milyen érzés otthon, amire egyébként nehéz hosszan válaszolni. (Erre csak annyit tudok mondani, hogy az első pár nap/hét hihetetlenül furcsa, nagyon jó újra találkozni a családdal és a barátokkal, ismerősökkel. De jó érzés újra itthon lenni, ahol minden annyira más, mégis a régi: megszokott.)

De kezdjük az elejéről. Hétfőn este sikerült hazaérkeznünk (május 31.) Clemsonba, majd az egész keddi nap szinte csak pakolással telt. Zsófival rájöttünk, hogy hihetetlenül sok cuccot sikerült fél év alatt felhalmozni, talán magunk sem realizáltuk ezt egészen addig, amíg ki nem kellett költöznünk az apartmanunkból. Amúgy hihetetlen volt számomra, hogy az utolsó 24 órás napot töltöm az USA-ban, így visszagondolva, tényleg nem tudtam felfogni, hogy nincs több nap. Szerdán (ez már június 2, az indulás dátuma) semmi sem úgy történt, ahogy azt én elterveztem, vagy ahogy gondoltam, hogy történni fog. Délelőtt az edzés után gondoltuk a Zsófival, hogy kiköltözünk véglegesen, és átvisszük a cuccokat abba az apartmanba, ahol a ő most is lakik. A dolgokat izgalmassá tette az, hogy nem tudtunk bemenni a házba, mert a kulcs az ezredik próbálkozásunkra sem nyitotta az ajtót. Majd 1 órás próbálkozás után megérkezett a Superman, aki végülis segített nekünk és bejutottunk a lakásba. Ekkor már csak alig 1 óra volt az indulásig a reptérre, szóval egy kis kapkodásnak köszönhetően azért sikerült kész lenni valahogy. Ekkor derült ki, hogy az edző kivisz engem a reptérre, pedig már terveztük, hogy a bérlünk egy kocsit, és a Zsófi kivisz, mert nem tudtunk megkérni senkit sem, mivel mindenki az első lendülettel elpárolgott Clemsonból. A reptéren egy elég komoly összeget kellett ott hagynom hála annak, hogy a cuccaim összesen közel 47kg-t (vagy többet) nyomtak (a 23+10kg helyett), és ez annyira nem tetszett nekik, mint gondoltam, hogy fog. Nem volt mit tenni, mert ezeknek a holmiknak valahogy mindenképpen Magyarországra kellett kerülniük. Majd egy rövid búcsú Zsófitól és egyedül maradtam a reptéren, és vártam, hogy fél év után velem együtt szálljon fel a repülő Európa felé. (Az utazás egyébként természetesen fárasztó és hosszú volt, és elkezdtem irigyelni azokat, akik tudnak a repülőn aludni, mivel ez nekem nem annyira megy).

Hozzá kell tenni egyébként, hogy mint kiderült, kb 1. hete az edző „lemondott”, vagyis inkább szóltak neki, hogy mondjon le, mert különben kirúgják. Ebbe nem nagyon megyek bele, a lényeg, hogy volt egy-két balhé a 3 éves clemsoni edzősködése alatt, amik ha nem történnek meg, akkor még a mai napig edző lehetne (nem hiszem, hogy valaha is az USA-ban edzőként alkalmazni fogják, mert a híre eléggé elterjedt).

Rövid összegzés a fél évről. Igazán röviden: volt minden. Nem csak azért nem bánom meg, hogy kint tölthettem 20 évesen fél évet Amerikában, mert nem szokásom dolgokat megbánni, hanem mert nincs miért. Sok mindent tanultam, és nem csak arra gondolok most, hogy evezésben/egyetemen. Adott plusz dolgokat az élethez való (pozitívabb) hozzáállásomhoz, bizonyos (élet)helyzetek megítéléséhez. Nem állítom, hogy nem lettem kint más ember, hogy nem változtam meg, az is biztos, hogy erősebb személyiséggel rendelkezem, és most már több mindent könnyebben „átvészelek” minden gond nélkül. Tanulságos volt, néha nehéz is volt, de volt egy csomó fantasztikus élmény. Úgy összességében hálás vagyok, hogy ez megadatott, hogy részese lehetettem ilyesminek ennyi évesen, és örülök, hogy végig csináltam. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem voltak olyan pillanatok, amikor elgondolkoztam azon, hogy mit is keresek ott, de megtanultam, hogy ha valamibe belekezdünk, akkor bármi áron, bármi is történjék végig KELL csinálni. Dolgokat feladni? Soha. A két mottó, ami szerint továbbra is élni fogok, mert kint is bebizonyosodott, hogy mennyire igaz:  MINDEN, MINDIG OKKAL, VALAMIÉRT TÖRTÉNIK, a lehetőségek mellett pedig sosem szabad elmenni!!!

Ezennel amerikai fél éves történetemnek itt egyelőre vége, az (magyarországi) jelenről annyit mondok, hogy az első 1,5 hét alatt otthon számomra is hihetetlen sok minden (jó!!!) dolog történt.

Ui.: és a jövő? Ilyen „aki tudja, aki nem alapon”: van még az amerikai evezős ösztöndíjamból 3,5 év. Ez azt jelenti, hogy minden gond nélkül folytathatnám kint a tanulmányaimat és az evezést. Egyelőre a publikus válasz arra, hogy visszafogok-e menni, még mindig a nem tudom. Amennyiben nem megyek vissza, akkor a TF-en folytatom immár másodévesként a tanulmányaimat, mivel ebben a tavaszi félévben itt is aktív hallgató voltam (bár ugye elég korlátozottan). Hamarosan meglátjuk mi lesz, az én döntésem lesz, amikor is mérlegre teszem a racionális érveket, de bárhol is fog augusztus közepétől folytatódni az életem, azon leszek, hogy továbbra is a maximumot hozzam ki belőle megragadva mindent, hiszen (közhely, de igaz) egyszer élünk.

Képek a versenyről:

http://indafoto.hu/kicsilyany/slideshow

Amivel még adós vagyok:

Pénteken a reményfutam valamiért nem sikerült úgy, ahogy szerettük volna. Lehet keresni az okokat, hogy pontosan miért is nem volt bennünk most annyi, hogy 1-3 továbbjutó helyen legyünk, de inkább túllépek ezen, minthogy ezen rágódjak. Talán nem is az én dolgom, és már el is múlt, mindegy is, viszont valamit abból a pályából is lehetett tanulni.

Aztán szombaton ennek "hála" sok mindent nem csináltunk, reggel még kimentünk egyet evezni, bár mindenhez volt kedvünk, csak ahhoz nem a reményfutam után. Este pedig az edző tartott egy beszédet, amit nem akkorra kellett volna időzítenie, maradjunk ennyiben. Ez elindított a csapattársak között valamit, aminek hála ma elég "borúsan" kelt fel mindenki, és még én érzem azt, hogy sajnálom, hogy a negyedévesek számára ilyen hangulatban ért véget ez a verseny (az utolsó versenyük). De erre is azt mondom, hogy az egész szombat esti általános csapat-lelkiválság is tanított valamit, azt biztosan, hogy mit kell és mit nem szabad máskor ilyen helyzetekben csinálni.

De ma úgy kellett felébredni, mintha semmi sem történt volna, és megbeszéltük a csapattal, hogy most mindenki új lapokkal indítja ezt a napot, történt, ami történt. Tudtuk, hogy az utolsó futamunkra megyünk ki, ahol tényleg ki kell adni mindent magunkból, mert így együtt ez az utolsó lehetőségünk erre. Nem mellesleg nem egy negyedéves ült a hajóban és mindenképp szerette volna szerintem mindenki, ha mégis szépen fejezzük be a versenyt.

Felmentünk tehát a futamra, a bemelegítésnél már érezni lehetett, hogy mindenki nagyjából összekapta magát. Nem vagyunk (most már csak voltunk) egy nagyon erősen kezdő csapat, sosem az volt a "titkunk". Amikor megkezdtük az második 1000m-t, akkor tudtuk, hogy hiába vagyunk másodikok, a végén meg kell legyen az első hely. Végül 500m-nél megindítottuk utoljára a rakétákat a finishre és mi értünk be a célba elsőként. Legalább szépen fejeztük be, szerintem nagyon jó felépített és taktikus pálya volt. Mint később kiderült, összesítésben a 7. legjobb időt mentük, de ugye nem ezt nézik, így marad a 13. hely végül. Plusz, kiderült az is, hogy ma a mi nyolcasunk evezte a legjobb utolsó 500m-t, még jobbat, mint akár a győztesek, vagy bármelyik másik hajó. :) Ez azért kellett "kárpótlásnak". Meg ugye kitudja, hogy ha a reményfutamra jobban összekapjuk magunkat, akkor szerintem simán meg lett volna a B döntő is, ott meg bármi történhetett volna. Kár, hogy sok a volna.

Szóval vége van ennek a versenynek is, ezzel pedig hivatalosan is vége van itt ennek  az  egyetemi evezős idénynek. Hiába nem ott fejeztük be a versenyt, ahol szerettük volna, de legalább olyan pályával fejeztük be, amilyennel kellett. Én viszont örülök, hogy megadatott a lehetőség, hogy itt lehettem, hogy ennek részese lehettem, hogy átélhettem sok mindent, és ezekből megint sok mindent tanulhattam. Azt kell hogy mondjam, hogy Amerikának nagyon erős evezős női bázisa van már ebben a korosztályban is, hiszen ha csak azt nézzük, hogy ha kiküldenék a győztes Yale 8-as csapatát az U23-as VB-re így ahogy vannak, akkor biztos, hogy nyernének, ez tényleg egészen biztos vagyok. Nem mellesleg innen indul minden leendő nagy USA női evezős. Plusz, nagyon sok "international" is volt most itt, sokan voltak pl. Németországból, Szerbiából, stb.

Ami pedig egészen elképesztő: alig 3 nap múlva indulok MAGYARORSZÁGRA!!!!!

Az előfutamon túl vagyunk. Mint írtam az előző bejegyzésemben is, nem annyira vagyunk arról híresek, hogy az első pályánk jól sikerül. Mondjuk attól függetlenül az időnk nem lett annyira rossz, mivel ez csak 2mp-el maradtunk el a 2 héttel döntőben evezett időtől és nem is éreztük feltétlenül rossz pályának. Első versenyzésnek ez nem volt rossz, nem vagyunk szerintem csalódottak vagy ilyesmi. Csak fel kell dolgozni, hogy itt aztán olyan erős csapatok vannak...hogy rendesen fel kell kötni azt a bizonyost, hiszen mégis csak a legjobb 16 csapat van itt és mind hihetetlenül erős. Mivel a 4. helyen jöttünk be az előfutamban, ezért délután megyünk még egy reményfutamot. A múltra támaszkodva mondom azt, hogy a második pályánk mindig sokkal jobb szokott lenni, mint az első. Mindenesetre meglátjuk, hogy mi lesz. A reményfutamban 7-en leszünk, ahonnan majd ismét az első 3 csapat kerül be a holnapi A/B középfutamba a legjobb 12 közé. A reményfutamunk 3.30kor lesz, ami otthoni idő szerint 0.30 és megint követhető lesz ezen a honlapon keresztül:

http://all-access.cbssports.com/player.html?code=ncaa&media=181368

Remélem a legjobbakat... :)

Íme az első bejegyzés innen Kaliforniából. Hétfőn késő este sikerült megérkeznünk San Franciscoba, majd az éjszakát ott is töltöttük. Majd kedden miután megebédeltünk egy belvárosi étteremben, elindultunk Sacramentóba (vagyis jobban mondva Folsom-ba). Azóta sok minden nem történt, edzünk, eszünk, alszunk, a szabadidőt pedig próbáljuk a lehető legjobban eltölteni.

A pálya nem olyan rossz egyébként, azt leszámítva, hogy olyan szabályok vannak, amiktől néha a fülem ketté áll. De lassan már nem csodálkozom egyébként ezektől, mivel ez az a szervezet, ami az amerikai egyetemista atléták mindennapi életét is leszabályozza. Ez egyébként az itteni atlétika szervezet, aminek konkrétan mindenre (!) van valami szabálya. Az első, amivel egyszerűen LESOKKKKKKOLTAK: le kellett mosni a hajót meleg vízzel és szappannal mielőtt kimentünk legelőször vízre, mert ki tudja, hogy mivel szennyeznénk be az itteni vizet?! TEJÓÉG! Még van egy-két extrém szabály, de most már ezeken egyszerűen inkább átsiklok :)

A lényeg, hogy holnap reggel 9.15-kor előfutamunk van. A mostani (szerintem) TOP4-ben levő csapatok közül 2-t kaptunk meg, és az első három helyezett megy tovább az előfutamból a középfutamba, ami szombaton van. A 4-6 helyezett pedig a péntek du-i reményfutamban fogja tovább folytatni. Reményeim szerint lehet majd nézni a neten is mindhárom nap a versenyeket. Elvileg ezen a honlapon a "video" fülre kattintva:

http://all-access.cbssports.com/player.html?code=ncaa&media=181368

Pénteken tehát otthoni idő szerint 18.15-kor lesz a futamunk (otthoni idő szerint), ha valaki esetleg szeretné nézni online (és mi fehér hajóban leszünk, a szokásos narancssárga felszerelésünkben a 4-es pályán). Egészen hihetetlen, hogy most már ez lesz az utolsó előfutam holnap, hiszen már annyi versenyen vagyunk túl ez alatt a pár hónap alatt. És vége lesz, utolsó lehetőség valami egészen nagyon alkotni mégpedig itt, Amerika legnagyobb egyetemi versenyén. Bízom benne, hogy jól fog menni, bár mi sosem az erős első futamunkról voltunk híresek...:) majd most.. :)

update: most lett vége a bankettnek, ami tulajdonképpen egy vacsora volt az összes itt levő csapat részére, plusz még egy-két beszéd, meg kitüntetések átadása. Ami a legnagyobb élmény volt, hogy sosem láttam még ennyi evezőst egyszerre egy helyen,  egy esemény miatt összegyűlni, főleg, hogy itt mindenki lány (kb 900 női versenyző van most itt). A beszéd is elég érdekes volt, nem győzte kihangsúlyozni az emberke, hogy értékeljük, hogy itt vagyunk és eljutottunk idáig (hogy ne értékelném...), értékeljük a csapattársainkat, az edzőket, és élvezzük az momentumot, amit éppen akkor ott megélhettünk 900 evezőstársunkkal együtt. És volt egy elgondolkodtató kérdése: 5 vagy akár 1 évvel ezelőtt gondoltuk volna, hogy ma ott abban a teremben fogunk ülni és eljutunk idáig?! A válasz talán az egyértelmű nem, és épp ezért olyan hihetetlen az egész (mindenki számára, aki először van itt).